Valami mindig ugyanolyan, valami mindig változik.
Túl gyorsan telik az idő, ahogy azt Balázs is megállapította ma. Illetve azt, hogy régen nem telt ilyen gyorsan.
Igen, régen nem volt mobil telefon, nem volt net. Az időnek értéke és súlya volt. Ma már nincs. Ma, ha már 8 mp (!!!) alatt tölt be egy oldal, (úgy értem, hogy ennyi időt vesz igénybe), akkor anyázunk, verjük a klaviatúrát, és morogva elmegyünk még egy deka RAM-ot tolni a gépbe.
Ma, ha valaki nem veszi fel a telefonját, felháborodunk "Minek az ilyennek telefon?" Mert ugye hogy képzeli, hogy nem áll a nap 24 órájában rendelkezésre?
Az a szó, hogy "várni" egy idegesítő, felesleges, kiküszöbölendő szóvá alacsonyodott. Nincs íze.
Ahogy nincs íze a lekvárnak se. Vízzel felhígított, zselésített, színesített, édesített kocsonya.
Hol van már a szilvalekvár főzés! A várakozás, hogy kihűljön, hogy érjen, és évek múltával is ugyanolyan, vagy még finomabb legyen, lehessen.
Már nem kell várni. Senkire és semmire. Ha valami nem tetszik? Lépj le! Nehogymár...
Ha valami nem jó? Dobd ki!
Várni? Kinek van arra ideje? Menjünk, menjünk, menjünk!!!
De hova?
Vannak azért, akiknek nem rohan jobban az idő, mint máskor. Ezek az emberek a mai besorolás szerint a hóbortos kategóriába esnek valamilyen tulajdonságuk alapján és a jó hír, hogy én rendre megtalálom őket. ;-)
Valami mindig ugyanolyan, valami mindig változik.
Mindig, mindenkor az emberek az eltűnt időt siratják. Azt, ami volt, ami tűnni látszik. Mert tűnni látszik a világból egy darab, ami nélkül nem lesz ugyanaz; az elveszett szokások, értékek nélkül.
És a Világ mégis mindig tovább gördül.
Azt szeretném, hogy velem lassan gördüljön. Van hely a szívemben. Tudok várni. Számolom a perceket is, és néha beleszakad a szívem - ez az én ajándékom.
A legféltettebb kincseim egyike, hogy őrzöm a perceket, amiket együtt töltöttünk, és méltósággal viselem azokat, amelyek (talán) évekké duzzadnak, míg nem látlak.
Meg tudok állni, hogy becsukjam a szemem, hogy megetessem a kacsákat, hogy bámuljam az örökké változatlan hegyeket. Meg tudok állni, hogy átérezzem a várakozás édes kínját. Meg tudok állni, csak azért, hogy megálljak és a dolgok körbe folyjanak.
De jó nekem.
Lehettek őrültek, de nem rántotok magatokkal (Ti, akik mindig rohantok és Mr. és Ms. Fontos vagytok)
és egyszer lekvárt is megtanulok főzni, szilvalekvárt. Otthon, egy kis faluban, egy nénitől, szabad ég alatt, üstben, igazi lekvárt.
Mert én ezt is ki tudom várni.
Túl gyorsan telik az idő, ahogy azt Balázs is megállapította ma. Illetve azt, hogy régen nem telt ilyen gyorsan.
Igen, régen nem volt mobil telefon, nem volt net. Az időnek értéke és súlya volt. Ma már nincs. Ma, ha már 8 mp (!!!) alatt tölt be egy oldal, (úgy értem, hogy ennyi időt vesz igénybe), akkor anyázunk, verjük a klaviatúrát, és morogva elmegyünk még egy deka RAM-ot tolni a gépbe.
Ma, ha valaki nem veszi fel a telefonját, felháborodunk "Minek az ilyennek telefon?" Mert ugye hogy képzeli, hogy nem áll a nap 24 órájában rendelkezésre?
Az a szó, hogy "várni" egy idegesítő, felesleges, kiküszöbölendő szóvá alacsonyodott. Nincs íze.
Ahogy nincs íze a lekvárnak se. Vízzel felhígított, zselésített, színesített, édesített kocsonya.
Hol van már a szilvalekvár főzés! A várakozás, hogy kihűljön, hogy érjen, és évek múltával is ugyanolyan, vagy még finomabb legyen, lehessen.
Már nem kell várni. Senkire és semmire. Ha valami nem tetszik? Lépj le! Nehogymár...
Ha valami nem jó? Dobd ki!
Várni? Kinek van arra ideje? Menjünk, menjünk, menjünk!!!
De hova?
Vannak azért, akiknek nem rohan jobban az idő, mint máskor. Ezek az emberek a mai besorolás szerint a hóbortos kategóriába esnek valamilyen tulajdonságuk alapján és a jó hír, hogy én rendre megtalálom őket. ;-)
Valami mindig ugyanolyan, valami mindig változik.
Mindig, mindenkor az emberek az eltűnt időt siratják. Azt, ami volt, ami tűnni látszik. Mert tűnni látszik a világból egy darab, ami nélkül nem lesz ugyanaz; az elveszett szokások, értékek nélkül.
És a Világ mégis mindig tovább gördül.
Azt szeretném, hogy velem lassan gördüljön. Van hely a szívemben. Tudok várni. Számolom a perceket is, és néha beleszakad a szívem - ez az én ajándékom.
A legféltettebb kincseim egyike, hogy őrzöm a perceket, amiket együtt töltöttünk, és méltósággal viselem azokat, amelyek (talán) évekké duzzadnak, míg nem látlak.
Meg tudok állni, hogy becsukjam a szemem, hogy megetessem a kacsákat, hogy bámuljam az örökké változatlan hegyeket. Meg tudok állni, hogy átérezzem a várakozás édes kínját. Meg tudok állni, csak azért, hogy megálljak és a dolgok körbe folyjanak.
De jó nekem.
Lehettek őrültek, de nem rántotok magatokkal (Ti, akik mindig rohantok és Mr. és Ms. Fontos vagytok)
és egyszer lekvárt is megtanulok főzni, szilvalekvárt. Otthon, egy kis faluban, egy nénitől, szabad ég alatt, üstben, igazi lekvárt.
Mert én ezt is ki tudom várni.
Köszönöm, hogy meghívtál Bölcs Leányzóm.
VálaszTörlésSzeretem az írásaidat, mindig elgondolkoztatsz..
Szépséges napot, ölellek!
És tényleg megírtad! :-)
VálaszTörlésAmúgy egy közbevetés. Ha csak a meghívottak láthatják csak a blogodat, muszáj ez a szóellenőrzés a kommentelésnél?
VálaszTörlésLepkecs,
VálaszTörlésén köszönöm, ha meglátogatsz.
Sparhelt,
Úgye?(sic!)
Nem tudom mi ez a szó ellenőrzés, nem az én művem, értsd nem én állítottam direkt ilyenre, majd utánanézek mindjárt.