Kincsem

Tegnap késő este az én drága Fx barátom ( ez a megszólítás jó lesz, cica?) küldött nekem pár képet, régről.

Először messengeren akarta elküldeni, és ahogy ott láttam, azt hittem, egy kép róla és a barátnőjéről. Aztán megkaptam levélben, és láttam, hogy mi vagyunk azon a képen, hat évvel ezelőtt.

Hat éve! Istenem! Mostanában nem is jutott eszembe az a korszak.

Kértem még képeket és Ő küldött is készségesen.

A képeket nézegetve észrevettem valamit.

Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor képet teszek fel magamról ide, de ez most álljon itt, nekem, mintegy emlékeztetőül

Jó múltkor bementem az ékszerészemhez. Kiesett egy kő az órámból, meg lecseréltem a ballagásra kapott arany gyűrűmet fehér aranyra, ugyanolyan maradt, csak fehér aranyból.

Akkor kérdeztem az ékszerész lányt, hogy tudnának valamit csinálni egy nyakláncból, keresztből? mert így, ebben a formában nem igazán hordom, de a szívemhez közel áll, mert Édesanyámtól kaptam.

A válasz egy persze volt, meg hogy gondoljam meg nyugodtan, Ő is nagyon sok évre rá döntötte el, hogy egy másik gyűrűt csináltat az Édesapja esküvői gyűrűjéből, mivel azt soha nem fogja tudni hordani.

Valamiért mégsem vittem még el a láncot. Az ékszerek otthon vannak, a fiókban, abban a papírzsebkendőben, amiben Édesanyám adta oda a kórházban. "Vigyázz rájuk, most már a tieid!" Mondta, rebegte. Egyszer néztem meg azóta. Még rajta van a bőrének az illata, a krémektől, amivel kenegettük, hogy ne száradjon ki nagyon.

A nyakláncot hordtam egy darabig, de levettem, mert nagyon vékony a lánc, és féltem, elszakad.

Most már tudom, nem fogom elvinni az ékszerészhez, sem most, sem máskor. Nem akarom, hogy más legyen belőle. Nem akarom, hogy mássá váljon.

EZ volt Ő, nagyon vágyott erre a láncra, és nővérem vett neki egy ilyet. Most már azt is értem, miért ilyet akart.

Nem adom. Az ÉN kincsem. Így, ahogy van, ahogy most van.

Ahogy az én kincsem a barátaim is, akikkel hat éve - abban az évben, mikor az Anyu elment - tudtam mosolyogni, és akik most, ennyi idő után elküldik nekem ezeket a képeket, és azt mondják, hogy legyen most akármilyen rossz, találhatunk olyan emlékeket a múltban, melyek szépek és megvigasztalnak.

Köszönöm, hogy van mire emlékeznem, jóra, szépre, még abban a borzalmas időben is. Soha nem fogom elfelejteni azokat az időket, amiket együtt töltöttünk ott, az albérletben.

(hogy kinyitottad az ajtót és megkérdezted : na, hogy vagy Tündérlány (Te neveztél el így) voltál Anyunál? És én csak annyit tudtam mondani : meghalt. és a karjaidba vetettem magam és sírtam, nagyon-nagyon sokáig, és Te nem értetted miért inkább Öcsihez bújtam, de én féltem, ha Hozzád bújok, a Te kis kutya szíved is megszakad... és aztán hazakísértél, vagy ott maradtam, erre nem emlékszem, csak arra, hogy semmi nem volt jobb a világomban, mint Ti)