"Csend.
Egy ideig nem szólt semmit, csak nézte.
Megfordította, majd körülnézve, hogy valóban senki se látja, meg is szagolta, végigsimította a
kezét rajta.
"Mmm,nagyon kellemes...."
Aztán megfordítva, élére állítva, mindenféle pozitúrában újra megszemlélte, majd olyan
lomhán, mintha a felhőkkel akarna versenyre kelni, egy apró mosollyal hátradőlt.
Valamiért nagyon szerette ezeket a pillanatokat.
Végül, újra ránézett a fadarabra, és mélyen rezgő hangján, mintegy emlékeztetendő önmagát,
ennyit mondott:
"Hmmm, szép óra van benned elrejtve.
És nem csak szép, hanem nagyon különleges is.
Nem is tudod, milyen szerencsés fadarab vagy.
Amikor a földre sodródott dió állapotában feküdtél elhagyatva, értelmetlenül, a legnagyobb
optimizmussal is legfeljebb egy kóbor varjú csőrének ölelésére áhítozva, gondoltad-e volna,
hogy egyszer falra akasztják azt az órát,amit a tested még sok évig rejteni fog, azt az órát, ami
arra fog születni,hogy egy kicsit megváltoztassa egy ember életét, és lelki békéjét?
Gondoltad volna, hogy ilyen kincseket fogsz adni a tulajdon testedből?
Soká tartott, míg rejtegetted magadat előtte, de én odaadlak neki.
Sőt,nem is odaadlak, hanem igazából visszaadlak, és nem csak téged, hanem amikor arra a
bizonyos falra néz, talán a szabadságát is."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése