Ott van a hanahuascán is.
Van egy film, a Stigmata, amiben van egy jelenet: az inkább tudományos nézeteket valló, és számomra érthetetlen módon mégis "hívő" atyát szorítja oda "Jézus" a falhoz, egy késsel ( egy igen csak nagy késsel) a kezében, és furcsa, komoly, hörgő hangon kérdezni: "Na, hogy van a hited?"
Mindez talán így a filmből kiragadva nem annyira hatásos - szóval nézzétek meg a filmet - de nekem hasonló élmény volt ez a vihar.
Akkor már több éve úgy mond aktívan gyakoroltam is a hitemet, és különböző meditációs technikákkal igyekeztem közelebb kerülni minden Istenek Istenéhez - szóval Istenhez, na.
Ezen az éjszakán mintegy pár száz méterre feküdtem Isten székhelyétől, egy templomtól, ami Magyarországon A Templom egy bizonyos szempontból. Engem minden egyes alkalommal mélyen át és meghat a gondolat, tudat, hogy abban a szobában bizony tényleg maga az Isten trónol, a szó legszorosabb értelmében. Lehet én vagyok felszínes, de ezt nem láttam minden ember arcán. Na mindegy, ez most lényegtelen.
Egy kövér nő fekszik mellettem, nem tudom ki ő, csak a sátorozás végett kerültünk össze, de bizony jó, hogy mellettem van, máskülönben én is elszállnék a szélben sok más sátorverő társammal egyetemben - de ne szaladjunk előre.
Vagy akár szaladhatunk is, mert a következő emlékem, azon kívül, hogy egy kicsit beszélgettünk elalvás előtt, az az, hogy baromi nagy vihar van. Kurva nagy, hogy úgy mondjam. Dörög az ég - nem kicsit - fúj a szél, esik az eső. Nagyon. Nagyon. Úgy emlékszem nem féltem a viharoktól addig a napig. De akkor, ott, kint a szabadban ( mert egy sátor nem nagyon választ el a külvilágtól) - nos a lélekvándorlásról és a lelki létről - hogy nem ez a test vagyok - valott, tanult nézeteim úgy szálltak el, mint szerencsétlenebb sosrtársaim könnyelműnek ítéltetett sátrai.
Azt gondoltam: nincs is semmi, nincs lélek, lélekvándorlás, semmi. Csak mindjárt meghalunk itt és vége. Feketeség lesz és semmi más.
Hát ilyen, amikor az ember hite mérlegre, próbára kerül. Ilyen és nem más. Azóta már többször próbára lett téve ugyanez a hit, és jobban megállta a helyét, mint annó, de tudom, hogy most is lehetne olyan helyzet, ami nagyon megszorongatna. Talán már nem gondolnám azt, hogy a halál csak annyi, hogy lekapcsolják a villanyt, de mégis - ez az egész valahogyan sokkal bonyolultabb és szövevényesebb, mint hogy egy próbával el lehetne dönteni, az ember hányadán is áll - nem, nem a hitével - hiszen ha nem hittem volna, akkor nem folytattam volna az utamat, mint ahogyan folytattam, hanem a hite szerint választott út megvalósításával és szándékaival. Mert néha - nagy csalók vagyunk mind! - csak tetettjük, hogy járunk egy úton, holott csak toporgunk és készségesen minden arra járónak utat adunk: menjenek csak! csak nekünk ne kelljen...
Szóval...
Fő a tea....
.
Van egy film, a Stigmata, amiben van egy jelenet: az inkább tudományos nézeteket valló, és számomra érthetetlen módon mégis "hívő" atyát szorítja oda "Jézus" a falhoz, egy késsel ( egy igen csak nagy késsel) a kezében, és furcsa, komoly, hörgő hangon kérdezni: "Na, hogy van a hited?"
Mindez talán így a filmből kiragadva nem annyira hatásos - szóval nézzétek meg a filmet - de nekem hasonló élmény volt ez a vihar.
Akkor már több éve úgy mond aktívan gyakoroltam is a hitemet, és különböző meditációs technikákkal igyekeztem közelebb kerülni minden Istenek Istenéhez - szóval Istenhez, na.
Ezen az éjszakán mintegy pár száz méterre feküdtem Isten székhelyétől, egy templomtól, ami Magyarországon A Templom egy bizonyos szempontból. Engem minden egyes alkalommal mélyen át és meghat a gondolat, tudat, hogy abban a szobában bizony tényleg maga az Isten trónol, a szó legszorosabb értelmében. Lehet én vagyok felszínes, de ezt nem láttam minden ember arcán. Na mindegy, ez most lényegtelen.
Egy kövér nő fekszik mellettem, nem tudom ki ő, csak a sátorozás végett kerültünk össze, de bizony jó, hogy mellettem van, máskülönben én is elszállnék a szélben sok más sátorverő társammal egyetemben - de ne szaladjunk előre.
Vagy akár szaladhatunk is, mert a következő emlékem, azon kívül, hogy egy kicsit beszélgettünk elalvás előtt, az az, hogy baromi nagy vihar van. Kurva nagy, hogy úgy mondjam. Dörög az ég - nem kicsit - fúj a szél, esik az eső. Nagyon. Nagyon. Úgy emlékszem nem féltem a viharoktól addig a napig. De akkor, ott, kint a szabadban ( mert egy sátor nem nagyon választ el a külvilágtól) - nos a lélekvándorlásról és a lelki létről - hogy nem ez a test vagyok - valott, tanult nézeteim úgy szálltak el, mint szerencsétlenebb sosrtársaim könnyelműnek ítéltetett sátrai.
Azt gondoltam: nincs is semmi, nincs lélek, lélekvándorlás, semmi. Csak mindjárt meghalunk itt és vége. Feketeség lesz és semmi más.
Hát ilyen, amikor az ember hite mérlegre, próbára kerül. Ilyen és nem más. Azóta már többször próbára lett téve ugyanez a hit, és jobban megállta a helyét, mint annó, de tudom, hogy most is lehetne olyan helyzet, ami nagyon megszorongatna. Talán már nem gondolnám azt, hogy a halál csak annyi, hogy lekapcsolják a villanyt, de mégis - ez az egész valahogyan sokkal bonyolultabb és szövevényesebb, mint hogy egy próbával el lehetne dönteni, az ember hányadán is áll - nem, nem a hitével - hiszen ha nem hittem volna, akkor nem folytattam volna az utamat, mint ahogyan folytattam, hanem a hite szerint választott út megvalósításával és szándékaival. Mert néha - nagy csalók vagyunk mind! - csak tetettjük, hogy járunk egy úton, holott csak toporgunk és készségesen minden arra járónak utat adunk: menjenek csak! csak nekünk ne kelljen...
Szóval...
Fő a tea....
.
Repül a nehéz kő....:))
VálaszTörlés